Elgémberedett lábaimba vág a kopott íróasztal széle.
Az íróasztal valahol az alagsorban áll, eltemetve kismillió emlék és molyrágta doboz alatt.
A lábaim viszont még mindig ugyanúgy magam alá gyűröm, van, ami nem változik.
A szoba új, szinte steril, nem biztos, hogy magamra ismernék akkoriból.
De én nem itt vagyok... körülöttem egy régi szoba falai, a színüket felidézni sose tudnám, de érzem, milyen volt köztük létezni, bezárva egy fejlődő testbe, szabadabbnak lenni, mint valaha.
Szabad falfelület? Árulás lett volna, hiszen mindig van mit felragasztani, minden apró négyzetméterre.
14 év. Egy fél élet. Miért felejtettem el mindent, és mégis, mikor veled beszélek, ott vagyok.
Sose jöttünk el.
Tudom hogy te is visszagondolsz azokra az estékre, és fogalmad sincs, miről beszéltünk, de nagyon fontos volt.
Akkor igen, és még most is.
Fontos volt, mert rólunk volt szó, mert mi voltunk ők, és őnélkülük elképzelhetetlen volt.
A formatív éveken már túl voltunk de én mégis akkor formálódtam a leginkább, veled nőttem, ott maradtam. Ott vagyok.
Sose hagytam el azt a szobát, de valahol útközben elvesztettem a kulcsot, ami oda vezet.
Emlékszel még?
Külön is együtt olvastunk és hallgattunk, a legnagyobb zaj jelentette a legmélyebb csendet.
Ma már szinte elképzelhetetlen, ki is szakadna a dobhártyám, de akkor mégis nehéz volt gondolkodni, ha nem szólt max hangerőn az I'm Not Okay (ígérem, még mindig nem).
Hány fülest nyírtunk ki? Ha összefűznénk őket, elérne a lánc Angliáig? Még mindig ugyanazt hallanánk, mint akkor?
14 év... de még itt vagyunk.
Holnap elmondhatom, hogy az életem felében itt voltál, ahogy ők is itt voltak.
Lassan ki kell nyújtanom a lábam és maszkot kell húznom, felnőttünk.
De néha, pár percre a hónapban, vagy 14 évente egy kihalt blogon, néha levehetjük... végülis az Ieroween is itt van a sarkon.
14 év múlva ugyanitt?
This is Dorothy, signing off.
xoxo Dorothy
